Kő Indiából

Az Óváros téren található Mária-oszlop restaurálása nem csupán kézművesség és történelmi hűség kérdése volt. Ez egyúttal egy olyan kő keresése is volt, amely helyettesítheti az eredeti monumentális homokkő aknát. Csehországban nincs nyitott homokkőbánya, ahol olyan nagy szilárd tömböt lehetne kitermelni, mint amennyit az oszlop igényel. Ez a tény egy hosszú és kalandos keresés kezdete volt a megfelelő anyag után szerte a világon.

Az első szempont az volt, hogy Afrika felé induljunk. Az ottani homokkövek ígéretesnek tűntek, de a minták részletes vizsgálata után kiderült, hogy szerkezetük és összetételük nem felel meg a cseh božanovi homokkőnek, amelyből az eredeti oszlop készült. Ezt követte a kutatás Ausztráliában, ahol hasonló színű és érdességű követ bányásznak. Még egy olyan helyet is sikerült találniuk, ahol ki lehet törni egy szokatlanul nagy méretű blokkot. A remény azonban kialudt a fagytesztek után: az ausztrál homokkő nem tartana fenn a cseh éghajlaton. Így kezdődött a keresés harmadik köre.

Véletlenül és egy kapcsolati láncnak köszönhetően sikerült felfedezni egy kőbányát Indiában, Jaipur környékén. Ott végre kiástak egy hatméteres homokkőtömböt, amely minden követelménynek – szilárdság, szerkezet, szín és fagyállóság – megfelelt. Így kezdődött hosszú utazása Prágába. A blokkot felrakták egy hajóra, átszállították az óceánon és az európai kikötőkön, sőt útja egy részét a Tajemství színhajón is megtette. Fedélzetén a kőfaragók úgy dolgoztak tovább, mintha egy úszó műhely lett volna.

A restaurálás azonban nem csupán technikai ügy volt. Cseh városok és az USA-ból, valamint Kanadából érkező honfitársak is csatlakoztak hozzá, akik 24 alapkövet adományoztak. Az olasz Vitorchiano városa, amely homokkőbányáiról híres, a lábazathoz adományozta a követ. Négy lovagrend (máltai lovagok, német lovagok, vörös csillagos keresztesek és a jeruzsálemi Szent Lázár rend) biztosította a köveket az oszlop talapzata körüli négy angyaltalapzathoz. Ez az elem erős közösségi dimenziót adott a restaurálásnak: az oszlop nemcsak szakértők, hanem olyan emberek művévé is vált, akik részvételükkel szerettek volna hozzájárulni az emlékmű visszatéréséhez.

Miközben viták folytak az engedélyekről és a politikai döntésekről, a rovat egyes részei már kialakultak. Annak érdekében, hogy készen álljanak az építkezés megkezdésének pillanatára, a jaroměř–Josefov-i erőd kazamatáiban titkos helyen tárolták őket. Közben Petřínen felállították az oszlop aknáját, a Týn templom mellett pedig a Szűz Mária szobor várta idejét. Így a restaurálás türelmesen és annak tudatában zajlott, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor minden alkatrész egy egésszé egyesül.

Amikor az oszlopot 2020-ban végül restaurálták, az nem csak a barokk nevezetesség visszatérése volt. Történet is volt a három kontinens kőkereséséről, a kőfaragók hajón végzett munkájáról, a városok ajándékairól, a türelemről és a kitartásról. Ma a Mária-oszlop nemcsak történelmi rekonstrukcióként áll, hanem tanúja is annak, hogy nagy dolgok születnek, ha a szakértelem, a hit, az elszántság és az emberi együttműködés találkozik.

És ebben a hit tágabb történetében, amely túlmutat az egyes emberi sorsokon, helye van két ember egy másik sorsfordító történetének is, akik soha nem beszéltek egymással, mégis együtt adták Európának egyik jelképét. Amikor a háború után pályázatot írtak ki az európai zászló formájára, a francia tisztviselő Arsène Heitz olyan tervvel vett részt rajta, amely nem politikai megfontolásokból, hanem mély Mária-tiszteletéből született. Paul M. G. Lévy, aki a második világháború során túlélte az üldöztetést és a holokauszt borzalmait, erre a tervre épített, grafikailag tizenkét csillagból álló kör formájára dolgoztatta át, és keresztülvitte az Európa Tanácsában.

A tizenkét csillag motívuma, amelyet hagyományosan Isten népe teljességének jeleként értelmeznek, így került át a zászlóra, amelyet történetesen éppen Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén fogadtak el. Az európai intézmények akkor ezt a motívumot kizárólag a harmónia és az egység kifejezéseként értelmezték, mert semmilyen információjuk nem volt Heitz Mária-ihletéséről. Heitz csak sok évvel később írta le nyilvánosan valódi indítékait, amikor a zászló már az európai identitás általánosan elfogadott szimbólumává vált.